Elkeseredtem.
Az egy dolog, hogy tartozunk a szüleinknek bizonyos dolgokkal, valami hálafélével, vagy legalábbis az árulás lehetséges elkerülésével, valami alkalmazkodásfélével… Mindegy, az nem igaz, hogy semmivel sem tartozunk, nem igaz, hogy 18 évesen és egy naposan el kell engedjük egymás kezét és attól kezdve agyő, ez nem így van. Végletektől mentesen persze.
De azért én haragszom, hogy ha a család azért nem tekinti egyenrangúnak a két gyereke párkapcsolatát, mert az egyikük a saját nemének képviselői közül választott társat.
Miért kell ezt? Miért csinálja egy szülő, basszus, hogy nem vesz tudomást a felnőtt kölyke boldogságáról, a kapcsolata létezéséről pusztán azért, mert történetesen ez a kapcsolat két nő között működik? És ő úgy döntött, nem fog hazudni, mert tartozik ennyivel az anyjának, apjának. Ők pedig úgy döntöttek, kvázi elfogadják ezt, és nem csapják az orrára az ajtót, nem vádaskodnak, nem bántják ezért.
De mégis ezt kapja? Nem tudom felmenteni az ilyen családot, nem és nem. Vágjon jó pofát. Szenvedjen, és vágjon jó pofát, mert ez az ember, akit ő felnevelt, harmincakárhány éve vágogat jó pofát az ő kedvéért, hallgat rá, alkalmazkodik hozzá, elnézi a hibáit, szereti őt. Egyetlen egy dologban kellene alkalmazkodniuk: el kellene fogadniuk a szerelmét. Na, ennyivel meg ők tartoznak nekünk.
Gondolkodtam, és két dolgot tartok valószínűnek.
Az egyik, hogy a saját maguk által kreált elvek mentén gyötrik az embert, hogy majd az érzelmi zsarolástól “jó útra tér”. Ez egyrészt korlátolt és aljas hozzáállás, másrészt ritkán jön be.
A másik, hogy nem gondolkodnak. Pedig csak gondolkodni kell. Valami nem fér bele a sémájukba, tehát vagy a sémát kell módosítaniuk, vagy a problémához való viszonyukat. Ha erre képtelenek, akkor segítséget kell kérni.
Tudom én, hogy a mi szüleink (értem itt a 30-as korosztály esetenként 70 éves szüleit) nehezen illesztik be a világképükbe a melegséget.
Az US-ben szakmányban gyártják az elfogadásra ösztönző és segítségnyújtó filmeket. Nekünk van ilyen? Lement a tévében? A Háttér próbál konzultációval, csoportterápiával segíteni a családtagoknak, ha szükséges.
Csakhogy a mi szüleink nem kérnek segítséget, mert elakadnak azon a ponton, hogy buzi a gyerekük. Hogy a nevelés csődjének, betegségnek, devianciának gondolják-e, fogalmam sincs. A legrosszabb esetekben sosem tudja meg az ember, hogy mégis miért taszítja el magától őt vagy az életvitelét a családja. Szomorú.
Az embert leginkább az tudja bántani, akinek a legjobban kéne szeretnie bennünket. Félút ez még az elfogadás felé. Tudom, elfogadom, hogy buzi vagy, de a pároddal együtt már nem, mert látni nem akarom…fájdalmas és korlátolt.
De a remény mindig megvan arra, hogy az adott felek rádöbbennek, szeretik annyira a másikat, hogy elfogadják mindenestől. Akár buzitívan is. És van, amikor ez az elfogadási folyamat igen hosszú.. kívánom, hogy feloldódjék ez a gond!
Nálunk ez majd HÁROM év volt. Mondjuk minuszról indítva, szóval nincs ott veszve semmi sem…
El kell, hogy fogadja, igen, de ez nem megy parancsra. Annak, aki benne van, szintén időbe telik, míg eljut a felismerésig és elfogadásig, hogy ő más felé vonzódik, a szülőknek, akik ráadásul egy egészen más korban, nézetben éltek/élnek, még inkább nehezebb ezt felfogni. Tény, hogy idő kell hozzá, sok. Lehet ezért mérgelődni, haragudni, kétségbeesni vagy bezárkózni, de nem éri meg. Ha az ember eljut oda, hogy elfogadja és szereti magát, úgy, ahogy van, és körülnézve azt látja, hogy elfogadja és szereti a körülötte élő embereket úgy, ahogy vannak, akkor bizony ezt kapja viszonzásul – a körülötte élő emberek is, a szülők is, elfogadják úgy, ahogy van. Hosszadalmas folyamat. Élet a neve.
Persze, még egy hetero kapcsolatban is problémás az elfogadás (féltékenység, féltés, eltérő nézetek stb.), hát még egy meleg párnál! A szülőknek is kell időt és segítséget adni, de nekik is kell tenniük azért, hogy ez létrejöjjön.
Gwen, nagyon igazad van: ők egy más kor termékei, az ő világképükbe nem lehet csak úgy beilleszteni ezt. Ők még úgy nőttek fel, hogy a homoszexualitás bűn, sőt büntetendő.